Életének kilencvenedik évében Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író /Kiszlovodszk, 1918. dec. 11. – Moszkva, 2008. augusztus 3./. A rosztovi egyetem matematika-fizika szakát és a moszkvai irodalmi főiskolát párhuzamosan végezte el, végül matematika- és csillagászat-tanár lett. 1941 októberében bevonult, a világháborúban tüzérként szolgált, többször kitüntették. Szabadidejében naplót vezetett és novellákat írt. A katonai elhárítás felfigyelt levelezésére, melyben Sztálint „bandavezérként” emlegette, s 1945-ben 8 év kényszermunkára ítélték. Szabadon bocsátása után még három évet kényszerlakhelyen kellett töltenie. 1956-ban rehabilitálták, s ismét tanár lett Rjazanyban. Kisregényét az Ivan Gyenyiszovics egy napját a Novij Mir című folyóirat 1962-ben közölte, ebben a saját élményei alapján mutatta be a lágerek rabjainak életét. Hruscsov 1964-es bukása után már nem közölték műveit a szovjet sajtóban, egyre élesebben támadták, zaklatták. A pokol tornácán és a Rákosztály című regényet szamizdatban, illetve nyugaton adta ki. 1967-ben nyílt levélben fordult az írószövetséghez, amelyben szót emelt a cenzúra eltörlése mellett és követelte az ellene indított hajsza leállítását. Válaszul az írószövetség 1969-ben kizárta tagjai közül a renitens írót, Szolzsenyicin pedig Szaharov és mások mellett tagja lett a szovjet polgárjogi mozgalomnak. 1970-ben Szolzsenyicinnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, de nem ment ki Stockholmba, mert félő volt, hogy nem engedik haza. 1971-ben külföldön jelent meg 1914 augusztusa című történelmi regénye, amely az orosz vereséggel végződő tannenbergi csatával foglalkozott, s feltárta a cárizmus hibáit, melyek az 1917-es forradalomhoz vezettek. 1973-ban Párizsban adták ki A Gulag szigetvilág első kötetét, ebben történetíróként és szociografikusként tárta fel a munkatáborok és börtönök rendszerét s az áldozatok szenvedéseit. Sajtókampány indult ellene, letartóztatták, 1974-ben hazaárulás vádjával elítélték, majd kiutasították az országból. Stockholmban ekkor vehette át a Nobel-díjat. Kiadta a Gulag 2. és 3. kötetét, majd 1980-ban további két esszét: A tölgy és a borjú a szovjet irodalmi életet mutatta be, A halálos veszedelem az amerikaiak téves Oroszország-képét elemezte. Folytatta történelmi sorozatát, a második rész 1916 októbere, a harmadik 1917 márciusa, a negyedik 1917 áprilisa címmel jelent meg, összefoglaló címe Vörös kerék lett. 1990-ben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért. 1991-ben jelent meg Hogyan mentsük meg Oroszországot? című röpirata. 200 év együtt című, 2001-ben kiadott könyve az oroszok és zsidók együttélésével foglalkozott, különösen a népcsoport szerepével a szovjet ellenzéki mozgalmakban. Ezt írta magáról: „Irodalmi sorsom nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, a lágerben történt velük. ” /Elhunyt Szolzsenyicin, „a megkínzottak és meggyilkoltak képviselője” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 5./
